Összebújva didergünk és némán sírunk… Most az ambulancia szobájából furcsa hangok törnek elő. Az ablakhoz lopózva látjuk, hogy az egyik ápolónő egy lengyel lánnyal beszélget, de csak ő beszél, mert a fiatal lány semmibe néző szemmel valakihez fordul, és azt szólongatja. Kezeivel tapogatóan simogat felé és csak ezt a szót hajtogatja halk sírással:
– Glacsegó? Glacsegó? Miért? Miért?
Nagy csoport áll már az ablaka előtt. A kislányt az egyik lengyel nő (bizonyára ismerőse) szólongatja. Ő nem látja, hogy ki szól hozzá, de reszkető száján kibuggyan az örömös szó:
Mame! Mame!…»
Néz föl az égre, a halottasszoba plafonját áttöri nézése, s ők ketten most találkoznak: a leány és az anya…
Az őrült lány már boldog, mert együtt van vele. Nem sokáig fog epekedni anyjáért, mert ma még hozzákerül – gázkamrába viszik szegénykét az esti transzporttal…
A leány nem látja a résztvevő nézőket, nem tud semmiről, de szüntelenül ismételgeti: Glacsegó? Glacsegó? Miért? Miért?
…
Hogy miért választottak el apádtól, anyádtól, testvéreidtől, hazádtól?… Miért? Miért nem gátolja meg Isten az istentelen cselekedeteiket? Miért, hogy felhőtlen éjszakán sűrű füst fekete fellege feketíti be az eget, Istennek egét, ártatlan szerencsétlenek elégetett testeinek pernyével? Miért túri mindezt? Glacsegó? Ez a szó belém hasítja minden bánatnak minden fájdalmát!…
Nemzetközi nyelven tör fel az egekig: «Glacsegó!»
Miért? Minek?. Minek teremtődünk, ha elveszejtenek öldöklő karok, gyilkos mérgek?!
«Glacsegó? Glacsegó?» …
Vannak kérdések melyekre nincs válasz! Ma sem tudunk választ adni arra, hogy miért hallgatott annyi ember, Miért? Miért hagytuk őket a halálba menetelni? Miért?
Nincs elfogadható válasz!
E könyv írója valóságon alapuló, saját emlékeit és családja tragédiáját írta meg „kiírta magából” talán, hogy enyhítsen fájdalmán… Talán, hogy megossza velünk, az olvasókkal, hogy soha többé…! A könyvben található számos név, helyszín és esemény valóság! Nem kitalált és nem regényszerű, valóság minden sora. Néha zaklatott, szabdalt, ahogyan egy napló szavai, de tényeken alapuló fekete valóság!
Tolna megye ortodox szertartású hitközségei – Bonyhád, Paks, Hőgyes, Gyönk- között az egyetlen rabbit is magáénak tudó neológ vallási gyakorlatú közösség: Dombóvár.
Rabbijának Friedmann Hillélnek hitvese szent feladataihoz hű társa e könyv szerzője, Rab Erzsébet.
Fájdalommal, korán elhunyt Judit lányukkal együtt, visszatért a deportációból. Másik gyermekük, az édesapával együtt a Soá poklainak áldozata lett.
A kis család és a nagyobb család a gyülekezet mártírjainak emlékére ez a szívszorító könyv az elsők egyike e rettentő tárgyban. Megjelenésekor évtizedekkel ezelőtt méltán tett szert széleskörű érdeklődésre, olvasottságra.
Köszönjük, hogy újra az olvasók kezében lehet. Akkor a kortársak adták kézről kézre, mint a maguk rettentő élményeinek és érzelmeinek hű és művészi tolmácsolását. Most a postholocaust nemzedék okulhat belőle.
Maga a dombóvári gyülekezet az ezernyolcszázas évek elejétől ismert a megye zsidó historiájában. 1848-ban már 75 lélek él 18 családban, a kis hitközösségben.
Ez volt a kezdet…
1944-ben a rendezett és megbecsült gyülekezet a mártírhalált szenvedett hitves, Friedmann főrabbi odaadó, mint néhány hite mindenképpen érdemlő, a megpróbáltatásokat túlélt egykori tanítványaitól tudom, feladatát rendkívüli lelkiismeretességgel s tanítványai iránti magas igényekkel fellépő pásztora volt a gyülekezetnek.
A Rabbiné férjének első segítőtársa. Sokban rajta múlik, hogy a rabbi mennyi odaadással, figyelemmel vezetheti sokigényű, gyönyörű, de sokszor nehéz fel adatát. A Papné a családi életben szinte mindenestül vállalja, hogy a családfő majd minden energiáját szent szolgálatának szentelhesse.
Hitvese, gyermeke, s a nagyobb család szenvedés teljes emlékének megörökítése az édesanya, a hitves, a Rabbiné gyászának megrendítő kifejezése ez a mű.
Bizony, bizony nem kondulnak meg a harangok, bár rettentő tűzvész pusztított szerte magyarföldön…
Dr. Schweitzer József országos főrabbi
