A sóvárgás elérhetetlennek tűnő dolog utáni vágyakozást jelent. Ez az érzés minden ember szívében ott él, és csak az szabadul tőle, aki megtalálta az Úr Jézust. Az ilyen ember eljutott az élet forrásához. – Bibliai magyarázat és felhívás.
Az emberiség jelentős része valamilyen függőségtől szenved. Ez lehet a legkülönfélébb drogok iránti vágy, megnyilvánulhat túlzott internethasználatban, túlzott médiafogyasztásban, vásárlási függőségben, étkezési szokásokban, túlzott testmozgásban és még sok másban. Vannak, akik megpróbálják ezt a lelki szenvedés csillapítására használni. Jean-Paul Sartre francia író és filozófus mondta: «Az érzékeny ember nem ilyen vagy olyan ok miatt szenved, hanem egyedül csak azért, mert ezen a világon semmi sem tudja kielégíteni sóvárgását.»
Végső soron minden függőség mögött a sóvárgás áll. Az élet rabja vagy. Az ember elveszített valamit, és sóvárog utána, vissza akarja szerezni. Mindenkiben mélységes belső vágyakozás él Isten után – vágyakozás a beteljesült élet után. Ez a lélek kiáltása a szeretetért, valamiért, ami nincs, de szeretné, ha meglenne. Az emberek ezt a vákuumot hamis dolgokkal próbálják betölteni vagy elfedni: vallással, a siker és a gazdagság hajszolásával, zenével, utazással, drogokkal, ezotériával. Vannak, akik szó szerint a csillagokból akarják kiolvasni boldogságukat.
C. S. Lewis keresztény filozófus és író fogalmazta meg a legjobban ezt egyik írásában: «Amikor olyan vágyat érzek magamban, amelyet a világban egyetlen tapasztalat sem tud kielégíteni, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy egy másik világra teremtettem.»
A hitben járó emberekről ezt olvassuk a Szentírásban: «Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után» (Zsid 11,16).
A Zsoltárokban is az élő Isten utáni sóvárgás szólal meg: «Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez» (Zsolt 84,3).
Isten vágyakozása az ember után
Ágoston sokat beszélt a vágyakozásról; ezért ebben a cikkben gyakrabban fogom őt idézni. Ő jegyezte meg: «Az ember Isten vágyakozásának tárgya.»
Isten vágyik keze alkotása után (Jób 14,15), ami végtelen szeretetéből fakad. Az embert saját képmására teremtette. Isten törődik teremtményével, és vágyik utána, ezt látjuk az Édenkertben a bűnbeesés után: «Ádám, hol vagy?» Ez nem csak az elszámoltatás, a felelősségre vonás hívószava. Sokkal inkább a szeretett személy elvesztése utáni vágyat fejezi ki, ez a kiáltás az elválás fájdalmas kifejezése.
Észrevesszük ezt Isten Izraellel való bánásmódjában is. Népe helyreállításával kapcsolatban megígérte, hogy nyugalomba vezeti őket: «Abban az időben – így szól az ÚR – Izráel minden nemzetségének Istene leszek, ők pedig népemmé lesznek. Ezt mondja az ÚR: Kegyelmet kapott a pusztában a fegyvertől megmenekült a nép, a nyugalma felé tartó Izráel» (Jer 31,1-2).
Ez a nagy vágya a Mindenhatónak, és ezt a célját el is fogja érni, amint a 3. versben látjuk: «A messzeségben is megjelent az ÚR: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.» – Aztán a Hóseás 11,8-ban: «Megindult a szívem, egészen elfogott a szánalom» (Hós 11,8).
Végül Isten minden ember iránti vágyát és szeretetét Fia, Jézus Krisztus megjelenésével fejezte ki. Őbenne jött el közénk, az Úr Jézus hozta el hozzánk az Atya határtalan szeretetét.
Isten nemcsak a közel 8 milliárd embert szereti úgy általában, hanem mindenkit személyesen. Minden egyes embert akart, minden ember értékes számára, hisz a legdrágábbat adta értük – Jézus életét! Isten vágyakozása olyan nagy, hogy az örökkévalóságot velünk akarja eltölteni, noha valójában nincs ránk szüksége. Ezt csak a szeretettel lehet megmagyarázni.
Azon az estén, amikor az új szövetséget vezette be, így szólt Jézus: «Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát» (Lk 22,15).
Érzünk-e mi is valamit Jézusnak övéi iránti szeretetéből, abból a vágyából, hogy közösségben legyen velük? Az úrvacsorai közösség fejezte ki eljövetelének legfontosabb pontját. Az új szövetséget az Ő vérében kellett létrehozni. Ezért ez a közösség nem elbúcsúzást jelent, sokkal inkább egy új kezdet köszöntése, egy új és intenzívebb, időn és téren túlmutató kapcsolat kezdete. Ezért ünnepeljük ma is az úrvacsorát, mert Jézus él, bennünk él és újra eljön, hogy magához vegyen (1Thessz 4,17).
Szinte hallom, amint Ágoston mondja: «Mit fogunk tenni az idők végezetén? Ünnepelni fogunk és szemlélődni, szeretni fogunk, a vég nélkül dicsőítünk.»
Az ember vágyakozása Isten után
A Szentírásban ezt olvassuk: «Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott» (Préd 3,11).
A FOCUS szerkesztőjének, Uwe Wittstocknak adott legutóbbi interjújában Marcel Reich-Ranicki a haláltól való félelméről beszélt, arról, hogy miért nem hisz a túlvilágban, és miről gondolja úgy, hogy elmulasztotta. Szó szerint lázadozott az örökkévalóság ellen, nem akarta elfogadni és harcolt ellene, de nem voltak érvei.
Miért helyezte Isten az örökkévalóságot a szívünkbe? «… hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem» (ApCsel 17,27).
Ágoston így fogalmazott: A lelkem nyugtalan bennem, amíg megnyugvást nem talál Istenben.
Keresztényként mi sem tartunk mindent rossznak. A siker jó, csak gratulálhatunk hozzá. Mindenki élvezheti a fitneszt. Az utazás és az új dolgok felfedezése szélesíti a látókört. Sokan profitálnak a sikeres emberekből. Milyen lenne a világunk nélkülük? De ezek egyike sem helyettesíti a Jézus Krisztusban való üdvösséget. Ahogy Jim Carrey színész mondta: Remélem, hogy mindenki gazdag és híres lesz, és megkaphatja mindazt, amiről valaha is álmodott, hogy rájöjjön, ez nem elég, ez nem a válasz …
Az egész világot a lelkünkben lévő űrbe önthetjük, mégis kielégítetlen vágyakozás fog továbbra is kínozni. Bárhová megy az ember Jézus nélkül, csak múlandó boldogságra lel, és előbb-utóbb csalódni fog.
«Mindannyiunkban ott él a teljes élet utáni vágy. Gyakran próbáljuk nem észrevenni, elfojtjuk vagy a látszatokban keressük» (2006. reflexiók 4.). A Biblia így fogalmaz:
«De megszégyenülnek, amiért bennük bizakodtak, csalódnak, amikor odaérnek» (Jób 6,20).
Mit használ a legjobb szél is, ha nem ismerjük a kikötőt, ahova be kellene hajóznunk? De: «Lecsendesítette a forgószelet, elcsitultak a hullámok. Örültek, amikor azok elsimultak, és a kívánt kikötőbe vezette őket» (Zsolt 107,29-30). – Ez a kikötő maga Jézus Krisztus, nála lecsendesednek a hullámok, és a lélek nyugalomra talál.
Három bibliai példát idézek ezzel kapcsolatban:
1. A samáriai asszony a kútnál. – Jézus találkozik egy nyugtalan asszonnyal, akinek szíve tele van vágyakozással. Különféle partnerkapcsolatokban kereste a boldogságot. Szomját egy földi kútnál igyekszik oltani. A vallásban is kereste a beteljesülést, Jákobot atyjaként említi. Jézus azonban így válaszol neki: «Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne» (Jn 4,13-14). – Ekkor feléled az asszony szívében a jövőbeli Messiás utáni vágy, beszédéből kitűnik, hogy őszintén várja megjelenését. Ekkor mondta neki Jézus: « Én vagyok az, aki veled beszélek.»
2. Jézus és a gazdag hivatalnok. – Ott az a gazdag ember, akinek emberi szemszögből nézve mindene megvan. Köztisztviselő, karriert futott be, gazdag és befolyásos. De lelkileg szegény, hiányérzettől szenved. A legfontosabb hiányzik az életéből. Ezt látja az Úr, amikor megszólítja: «Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom» (Lk 19,5). És ennek az embernek egyszeriben minden másodrendűvé vált, örömmel befogadta Jézust házába, és olyan belső gazdagságot nyert, amely képessé tette külső gazdagságát másokkal megosztani. És Jézus áldását adta erre: «Ma lett üdvössége ennek a háznak» (9. v).
3. Példázat a gazdag emberről. – Ez az ember bőségben él, de azért mégis aggódik. Nem tud mit kezdeni a bőséges terméssel. Lebontja a régi csűrjeit, újakat és nagyobbakat épít. Most azt hiszi, hogy a vágyai teljesültek, csak az evilági dolgokra gondol. Azt hiszi, hogy ha földi javakkal megtölti csűrjeit, akkor a lelke is elégedett lesz, így bíztatja magát: «…ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!» (Lk 12,19).
Ez azonban fatális tévedés.
Nem tilos gazdagnak lenni – félreértés ne essék –, a példabeszédben szereplő ember azonban nem Istenben gazdag. Így nem is szerepel név szerint, mint ismert vagy híres személyiség, aki sokat ért el és nagy befolyással bír. Nem, a Biblia egyszerűen bolondnak nevezi, mint azt, aki elmulasztotta a legfontosabbat.
Amikor az ostobaság az élet végéig kitart, az ember már semmi jóra sem számíthat. «Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag» (Lk 12,21). Ami nem állja meg a helyét a halállal szemben, az nem nyújt valódi támogatást az életben sem.
A 2024. június 25-én kelt keddi e-mailben (832. szám) A profi góllövő és az egyház címmel a következő olvasható: «Négy évvel ezelőtt a német Bajnokok Ligájának győztese, Heiko Herrlich (Borussia Dortmund) kijelentette, hogy összefüggést lát a profi futballban elért magas jövedelmek és sok játékos keresztény hit felé fordulása között. A rendkívül magas fizetések mellett szinte bármit megengedhetnek maguknak a labdarúgók. Aztán rájönnek, hogy az anyagi gazdagság nem teszi őket boldoggá és elégedetté, és nem ad nekik belső szívbéli békességet. Ez is a hit értékét helyezi a középpontba. Ezt az elméletet egy nigériai, valamint egy német és többszörös nemzetközi játékos, Felix Uduokhai fia is megerősítette, aki a Bundesligában játszik az FC Augsburgban. A 26 éves játékos elmondta a Football with Vision online platformnak, valamint az Instagramon: A kívülállók arra a következtetésre juthatnak, hogy futballprofiként mindened megvan, és úgy érzed, bármit megvehetsz. De ez nem tölti be igazán a szívedet. – Felix Uduokhai szemlélete egészen megváltozott, amikor a keresztény hit felé fordult: A legjobban az nyűgöz le, ahogy a Jézusba vetett hit megváltoztatja a nézőpontodat. Ami végül békét és beteljesülést ad nekem, az csak Jézusban található – mondta.»
Jürgen Habermas jegyezte meg: A feltámadás reményének elvesztése maradandó ürességet hagy maga után. – Ha megpróbáljuk a legtöbbet kihozni az itteni földi életből, akkor is csalódottak maradunk. Az anyagi gazdagságon kívül lelki gazdagság is létezik, ami sokkal jelentősebb: «Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel» (Ef 1,7-8).
Az igazi gazdagság az, ha bűn nélkül mehetünk az örökkévalóságba, az Úrnál nincs személyválogatás, Ő mindenkit szeretettel fogad. «Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja» (Róm 10,12).
Mindenki gondolkodik a létezés értelmén, és bizonyos mértékig kétségbeesik, amikor nem találja meg. Vagy csalódottan reagál. Sigmund Freud szerint: «Az örök élet – a pszichológiailag éretlenek irreális visszafejlődése. … Abban a pillanatban, amikor az élet értelméről és értékéről kérdez valaki, tulajdonképpen beteg, mert egyik sem létezik objektív módon; ezzel elismerte, hogy kielégítetlen vágy kínozza.»
Jézus önmagáról beszél, amikor kijelenti: «És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne» (Jn 3,14-15).
Mi kiben hiszünk?
Simpson professzor szegény pékfiúból vált híres tudóssá, különösen a kloroform és fontos sebészeti eszközök feltalálójaként vált ismertté. Arra a kérdésre, hogy mi volt a legnagyobb felfedezése, így válaszolt: Legnagyobb felfedezésem a lelkem üdvössége volt, annak tudata, hogy bűnös vagyok, és Jézus Krisztus az én Megváltóm.
Vágyakozás a Jézussal való mélyebb közösség után
Aki Jézus szabadítását megtapasztalta, az vágyakozik a vele való mélyebb, intenzívebb közösségre. «Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban» (Zsolt 73,25).
Ennek a vágyakozásnak különböző aspektusai vannak.
1. Vágyakozás a mélyebb megismerés után. – Amikor 60 évesen Hermann Menge professzor, az ismert bibliafordító felismerte az apostoli levelek értékét, megvallotta: «Olyan öröm kerített hatalmába, hogy egyre távolodva a külvilágtól felhagytam minden más elfoglaltsággal, és csak a megmaradt könyvek fordításával és a lefordított részek ismételt átdolgozásával foglalkoztam.»
A két vezető apostol is erről ír. – Pál: «… és kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt» (Ef 1,17). Péter: «Inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban! Ámen» (2Pt 3,18).
A kegyelem az az isteni eszköz, amely által üdvözültünk, és amely által tovább léphetünk. A kegyelemben és tudásban való növekedés azt jelenti, hogy többet tudunk meg Jézusról, és mélyebb személyes kapcsolatot ápolunk vele.
A csecsemő teljes értékű emberi lény, de idővel sokat kell fejlődnie, sok mindent kell elsajátítania, és tanulnia. Így van ez a lelki emberrel is. A lelki újjászületés révén új emberré válik, fejlődnie kell és folyamatosan tanulnia … – Az apostolok folyamatosan igyekeztek beteljesíteni ezt a vágyat, amit a Szentlélek ébresztett bennük.
2. Vágyakozás Jézus teljessége után az én feladásával. – Pás és Péter eszerint az elv szerint élt, amit már Keresztelő János is megfogalmazott: «Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem» (Jn 3,30). Pál így vall a Filippi-levélben:
«… hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért» (Fil 3,10-14).
Milyen őszinte vágyakozás szól ebből a versből: «…hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést»! Pál beismeri, hogy még nem áll készen erre, de minden erejével törekszik rá: «Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem» (12-13. v). De kitűzi a célt: «egyet teszek …»
Dávid így imádkozott: «Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában» (Zsolt 27,4).
A gazdag ifjú úgy gondolta, hogy a törvény szerint mindent megtett kötelességtudóan, de Jézus így figyelmezteti: «Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!» (Mk 10,21). Más szavakkal: «Ifjú, ami neked hiányzik, az a velem való kapcsolat.»
Jézus nem egy új vallás elfogadására szólít fel, amely szabályok betartásából áll, hanem a vele való élő kapcsolatra hív, mert ez a kapcsolat, igéje és Szentlelke által változtatja meg életünket.
Pál sem tekintgetett vissza fájdalmasan, hanem bátran előre nézett. «Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért» (Fil 3,13-14). Aki hátrafelé pillantgat, nem tud előre tekinteni. «Aki az eke szarvára tette a kezét …»
Az apostolt már nem a Sínai parancsai foglalkoztatták, hanem az, hogy eggyé váljon Jézus halálával és feltámadásával. Már nem múltbeli, régen megbocsátott bűnökről volt szó, hanem a Jézussal való életről. Már nem a múlttal való megbékélés érdekelte, hanem inkább az előtte álló cél felé törekedett.
Elfogta a vágy, hogy itt és most gyakorolja a feltámadási életet. De ez csak akkor volt lehetséges, ha Krisztussal együtt keresztre feszítettnek és halottnak tartotta magát: «… hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra» (10-11. v). Ezért beszélt Pál több helyen is testének megsanyargatásáról (1Kor 9,27), arról, hogy Krisztussal együtt keresztre van feszítve (Gal 2,19), hogy a Lélek által meg kell ölni a test cselekedeteit, akkor élni fogunk (Róm 8,13), a Kolossé 3,5-ben pedig így figyelmeztet: Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.
Pál a Krisztusban elnyerhető mennyei örömök után vágyakozott: «…de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért» (Fil 3,14). Egy másik helyen így szólít meg bennünket: «Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel» (Kol 3,1-2).
Jézus zsidó tanítványait figyelmeztette: «De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek…» (Mt 6,33). – Izráel elsősorban földi ígéretekkel rendelkezett. A földön várta Isten országát, azután törekedett. Pál tudott a Gyülekezet elhívásáról, arról, hogy mennyei ígéretei vannak. Krisztussal együtt Isten jobbján kap helyet (Ef 2,6). Ezért mondta: «… azokat keressétek, amik odafent vannak». A Kolossé 3,1-2-ben két szó tűnik fel:
«Keressétek» – vagyis minden igyekezettel a Krisztusban kapott mennyei áldásokat kell szem előtt tartanunk, nem pedig a földi javakat, a mennyeiek elnyerése legyen a célunk (Kol 3,1-5). Pál arra is figyelmeztet, hogy ne csak a saját dolgunkkal törődjünk: «… mert mindenki a maga dolgával törődik, nem pedig a Krisztus Jézuséval.« (Fil 2,21).
«Törődjetek» – el kell gondolkodnunk a mennyei dolgokon és ígéreteken, és legbelül ezekkel kell elfoglalnunk magunkat, ami sok mindentől megvéd és erőt ad. Ha elménk Jézusra összpontosul, könnyebbé válik a döntéshozatal.
3. Vágyakozás Isten igéje és az imádság után. – Jézussal való kapcsolatunk Isten igéjének tanulmányozásában és az imádságban nyilvánul meg. Ezáltal fejezzük ki vágyakozásunk nagyságát. Ágoston mondta: A vágyakozó lélek mindig imádkozik, még akkor is, ha a nyelve hallgat. De ha az ima elalszik, a vágy kihűl.
Egy elhanyagolt kertben csak a gyom nő. A hasznos növények nem tudnak fejlődni, a kert kiszáradhat és gyümölcs sem terem. Ezért olyan fontos Isten igéjének ápolása és az imádság.
Hans von Keler kifejtette: Az ima nem helyettesít semmilyen cselekvést, de az ima olyan cselekvés, amelyet semmivel nem lehet helyettesíteni. Luther Márton pedig azt mondta: Az imádkozó keresztények olyanok, mint a világ tetejét tartó oszlopok.
Sóvárgás és lélekmentés
Jézus Urunkat jellemezte a lélekmentés vágya. Fáradhatatlanul munkálkodott Izráel minden részét bejárva (Lk 4,43). Még háromszor el is hagyta az izráeli területet, és elment a nemzetekhez, pl. Tírusba és Szidónba. Ezek útmutató cselekedetek voltak, később az Úr tanítványait bízta meg, hogy vigyék el az evangéliumot a világ minden részébe. Pált a nemzetek apostolaként hívta el.
Minden embert ugyanazzal a szeretettel kell szeretnünk, amilyennel Jézus szeretett minket. Amint Pál írja, Isten már akkor szeretett bennünket, amikor még ellenségei voltunk (Róm 5,8-10). Vajon mi is szeretjük Isten ellenségeit? Antoine de Saint-Exupéry egyszer így kiáltott fel: Uram, adj kölcsön nekem egy darabot a köpenyedből, hogy minden embert vágyaik nagy terhével elbújtathassak alatta!
Az apostoloknak, különösen Pálnak szintén ez volt a vágya. Nem hagyta, hogy bármi is útját állja. Krisztus akkori legnagyobb gyűlölője a legnagyobb Krisztus-hívő lett, és evangéliumával elérte a pogány világot is. Így vallott erről: «De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról» (ApCsel 20,24).
Az ébredési idők férfiait és nőit hajtotta ez a vágy. Mi mindent elértek, építettek fel és valósítottak meg korlátozott erőforrásokkal! Milyen nehézségeket éltek át! Iskolák, árvaházak, kórházak, női menhelyek, szegényházak jöttek létre kezük nyomán, evangelizáltak… egész országokat meghódítottak.
Isten azt akarja, hogy fényként világítsunk ebben a világban, és megvalósítsuk mindazt, amire a Lélek indít bennünket.
Mi imádkozunk-e kitartóan? Teszünk-e eleget annak érdekében, hogy az emberek megbékéljenek Istennel? John Wesley mondta: Adj nekem száz embert, akik nem félnek mástól, mint a bűntől, és nem vágynak semmire, csak Istenre, és megrendítem a világot.
Az ébredés prédikátora, Johann Christoph Blumhardt jó tanácsot adott ezzel kapcsolatban: Az egész evangélium nem akar mást kínálni az embereknek, csak örömet. Ezért vigyáznod kell, nehogy félelmet kelts intelmeiddel, vagy akár Sínai mennydörgésként ábrázold Jézust, az örömhozót.
Vágyakozás Jézus visszajövetele és az Ő birodalma után
A mi szívünkben is ott ég a mennyei birodalom utáni sóvárgás, ahol nincsenek könnyek, nincs szenvedés, halál … Mi is együtt mondjuk a zsoltárossal: «Én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek» (Zsolt 17,15).
«Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben» (2Pt 1,19). – «Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy kiadja nekik az eledelt idejében? Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön!» (Mt 24,45-46).
Az Éjféli Kiáltás augusztusi számának egyik cikkében John MacArthur a következőt írta: « Az évek során különös hangsúlyt helyeztem arra, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzam, amelyeket fontosnak találtam az evangéliumi világban – olyan kérdésekkel, amelyek túlmutatnak a szolgálat szokásos küzdelmein. […] De egy probléma továbbra is fennáll. Nem tudom, mennyi időt ad nekem az Úr, de szeretnék még egy utolsó erőfeszítést tenni, hogy a gyertyatartóra állítsam az igazságot ezzel a különleges, engem folyamatosan foglalkoztató kérdéssel kapcsolatban. Ez döntő fontosságú lecke, nemcsak a megváltottak, hanem az egész világ számára. A Biblia pontos, világos, erőteljes és reményteli, amikor erről beszél, mégis furcsa módon ezt a tant, nevezetesen az eszkatológiát – a végidők tanát – sokan bizonyos közönnyel kezelik.»
Ezzel szemben pozitív példát mutatnak a thesszalonikai hívők: «… mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól» (1Thessz 1,9-10).
A teljes változás bennük félreérthetetlen volt, és a következő négy dologban fejeződött ki:
Először is kiderült, hogyan a thesszalonikaiak fogadták Isten követeit. Pált és Szilászt Filippiben üldözték, és börtönbe vetették. Ám amikor onnan Thessalonikába utaztak, egészen más helyzet várt rájuk. Ebben a városban nyitott szívekre találtak a lakosság körében.
Másodszor, ismertté vált, hogyan tértek meg a thesszalonikaiak, elfordultak a bálványoktól, a bálványimádástól, és megtértek az élő Istenhez. Felismerték, hogy a korábban istenként imádott bálványok csak holt tárgyak, és egy halott, démoni vallásosságban éltek. Aztán meggyőződtek arról, hogy van egy élő és igaz Isten, aki valóban segít. A körülöttük élők megfigyelték ezt az átalakulást, és csodálkoztak rajta. – Korunkra vonatkoztatva ez azokhoz az emberekhez hasonlítható, akik rájönnek, hogy vallásuk, ezoterikus tevékenységeik (jóga, meditáció stb.), a horoszkóp-tanácsadás, a kártyavetés, stb. sehova sem vezet.
Harmadszor, észrevehető volt, hogy a thesszalonikaiak most ezt az élő és igaz Istent szolgálják, és valóban nagyszerűen boldogulnak. Megváltoztak, mások lettek, barátságosabbak, szeretetteljesebbek, segítőkészebbek, és minden vonatkozásban különböznek környezetüktől.
Negyedszer, megtartó reménység sugárzott belőlük. A thesszalonikaiak várták, hogy visszatér az, akiben hittek, Isten Fia, Jézus Krisztus. Semmi sem foszthatta meg őket ettől a reménytől és várakozástól. Hitték, hogy az Isten, az Atya feltámasztotta Őt a halálból, hogy él, és újra eljön, megmenteni őket az eljövendő haragtól. – Pál szükségesnek tartotta, hogy megtanítsa nekik ezeket az igazságokat.
Ha végigolvassuk az Újszövetséget, és kiszínezzük az összes olyan részt, amely a jövőbeli próféciákkal kapcsolatos, meg fogunk lepődni. Az Úr visszatérése és eljövendő királysága utáni vágyakozás személyes életünkre is hatással van:
«Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta» (1Jn 3,2-3).
William MacDonald hangsúlyozza: «Nem elég, ha ragaszkodunk az Ő visszatérésével kapcsolatos igazsághoz; ennek az igazságnak kell szilárdan megtartania bennünket.» Péter szintén figyelmeztet: «Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!» (2Pt 3,12). – A John MacArthur-tanulmánybiblia rámutat, hogy a «siettetitek» kifejezés valami biztos eseményre való buzgó várakozást jelent.
Adja az Úr Jézus, hogy mi is sóvárogva várjuk megjelenését, amikor eljön, és magához vesz bennünket, hogy mindörökre vele legyünk!
Norbert Lieth
