A nagy nyomorúság idején az Antikrisztus Istennek fogja nyilvánítani magát. Napjainkban máris látjuk azokat az eszkatologikus tendenciákat, amelyek az ember önistenítésének csúcspontjához vezetnek. Ma e tendenciák főleg a halálhoz és az éghajlathoz fűződő emberi magatartásformákban nyilvánulnak meg. A válasz, amit Isten a Jelenések könyvében ad, amennyire meglepő, annyira időszerű is.
A Jelenések 13-ban a fenevad, az Antikrisztus megjelenése látható. Az 5–7. versek világossá teszik, hogy ez egy emberi lény. A fenevadnak nagy szája van, hogy káromolja Istent, háborút indít a szentek ellen, és legyőzi őket. A 8. vers azt mondja, hogy mindazok, akik a földön laknak, és akiknek a neve nincs beírva az élet könyvébe, imádják ezt a fenevadat. Ily módon az Antikrisztus Isten helyébe lép, és elvárja az isteni tiszteletet. A Bibliában csak Isten, az Atya és a Bárány, az Úr Jézus méltó az istentiszteletre, imádatra (Jel 4-5). Még az az angyal sem imádható, aki isteni hírnökként volt jelen a kinyilatkoztatás közlésekor (Jel 22,9).
Az emberek istenként való imádása a bukott emberiség történelmében végig megtalálható. Gondoljunk csak a fáraóra az exodus idején, aki isteni inkarnációnak hitte magát, és úgy érezte, szembe kell szállnia a héberek Istenével. Vagy Nabukodonozor királyra a szobrával a Dániel 3-ban, amely előtt mindenkinek le kellett borulnia. Nagyon valószínű, hogy ez a szobor Nabukodonozor vonásait viselte. Nabukodonozor önbálványozása még világosabbá válik Dániel 4-ben, mielőtt az élő Isten mélyen megalázta, azután a gőgös király meghajolt Isten előtt. Egy másik példa a római birodalmi kultusz, amely az első gyülekezetek korában kezdett egyre világosabban kirajzolódni.
A diktátorok önbálványozása a történelem során folytatódik, egészen Hitlerig, aki 1943. augusztus 14-én kelt kiáltványában elrendelte, hogy a végső győzelem után őt kiáltsák ki az új messiásnak. Ugyanakkor minden más vallási meggyőződést el akart törölni – az iszlám, a buddhizmus és a sintoizmus kivételével. Hitler bálványként való imádása a «Heil»-kiáltásban is megnyilvánult, amely üdvösséghozóként dicsőítette.
Ezt az elvet a marxizmusban, a kommunizmusban és a szocializmusban is megtaláljuk. Istent likvidálják, és az embert helyezik a legfőbb pozícióba. Karl Marx heves istengyűlölő volt. Gondoljunk csak ezen ideológiák vezetőinek tiszteletére, csodálatára életük során és különösen haláluk után – a moszkvai Lenin-mauzóleumra vagy a néhai Kim Ir Szen kultuszára a szocialista Észak-Koreában. Ugyanez a világ számos más vallásában vagy rendszerében megfigyelhető a történelem során. Ez a tendencia a csúcspontját éri majd el az Antikrisztus megjelenésével. A 2Thesszalonika 2,3-4-ben Pál így ír az Antikrisztus eljöveteléről:
«Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia. Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten.»
Az ember önmagát helyezi a középpontba, nem pedig Istent, és igényt tart arra a tiszteletre, amely csak Istent illeti meg. Az Antikrisztus megjelenése azonban csak az utolsó sötét csúcspontja annak a fejlődésnek, amely már egy ideje nyilvánvaló, amiről Pál is ír a 2Timóteus 3,1-2-ben: «Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek…»
Vagyis «önmagukat szeretők.» Az 5Mózes 6,5-ben azt olvassuk, hogy szeressük Istent, teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből. Az utolsó napokban viszont épp az ellenkezője történik, eluralkodik rajtunk a velünk született bűnös hajlam: az emberek önmagukat szeretők lesznek. Ha a 2Timóteus 3-at tovább olvassuk, azt látjuk, hogy ez a fejlemény a hívő keresztényeket sem kerüli el.
A kör bezárul
A Jelenések 13 az Isten elleni végső lázadást ábrázolja, amely az eljövendő Antikrisztus imádatával végződik. Ahogy a 4. versben olvashatjuk, minden hatalmat a sárkány, a Sátán ad neki. Ugyanakkor a gonoszság és sötétség érlelődésének ez az alapszerkezete nem újdonság, még akkor sem, ha az Isten elleni lázadás abszolút csúcspontját, vagy inkább mélypontját jelenti. A Jelenések 13-ban bezárul az a kör, amely az 1Mózes 3-ban kezdődött a bűnbeeséssel. A Sátán azt hazudta az 1Mózes 3,5-ben, hogy az ember olyan lehet, mint Isten, és megismerheti a jót és a rosszat, ha eszik a tiltott gyümölcsből. Az ember foglalja el Isten helyét. Röviden hozzáfűzném, hogy az 1Mózes 3-ban azt is látjuk, miként állítja feje tetejére Sátán a teremtés rendjét. A teremtés rendje szerint az élő Isten áll mindenek felett. Aztán jön az ember, akit a saját képmására teremtett. Férfi és nő egyenértékű Isten előtt, de nem ugyanaz. A férfinak kell vállalnia a vezető szerepet és a felelősséget. És végül az állatok alárendeltettek az embernek.
A Sátán a feje tetejére állítja ezt a rendet. Kígyó, egy állat alakjában jön. Aztán hamis ígéreteit nem a férfinél kezdi, hanem a nőnél. És végül említi az élő Istent, mint gonosz ünneprontót. Ha figyelmesen szemléljük korunkat, láthatjuk, mennyire megihlette ez a szellem.
Valami más is fontos az 1Mózes 3-ban. Amikor az ember Isten helyét akarja elfoglalni, az nemcsak valami rossz ötlet, hanem mindig az ördög és a sötétség sugallatával függ össze. Ezért helyezi a Jelenések 13. fejezetének Antikrisztusa, aki hatalmát a Sátántól kapja, önmagát Isten helyébe, és emberi lényként követeli az imádatot. Csak ha erre odafigyelünk, akkor érthetjük meg a ma terjedő ideológiákat és a neomarxizmust. Ezek nem akármilyen hamis elképzelések, hanem a sötétség növekvő terjedésével és befolyásával kapcsolatosak.
Mint már említettük, Karl Marx meggyőződéses istengyűlölő volt. Le akarta dönteni Istent a trónról. Ezt megdöbbentő módon fejezte ki «A kétségbeesett ima» című versében. Az ember megpróbálja eltörölni Istent, és maga átvenni a helyét. A nemzeti szocializmusban is megtaláljuk az ember önistenítését, amely végül a Jelenések 13-ban érlelődik ítéletté. Itt ismét megemlíthetjük Hitlert, aki isteni tiszteletet követelt magának. És ez még nem minden. A nemzeti szocialista ideológia, vagy inkább vallás, célja is az Isten-ember megteremtése volt. Ez a háttere démonizált és mélységesen keresztényellenes faji tanuknak. Wilfried Daim bécsi pszichológus és antropológus könyvéből idézek, aki ennek az ideológiának az okkult és ezoterikus hátterével foglalkozott:
«A kétféle ember nagyon gyorsan fejlődik egymástól ellentétes irányba. Az egyik az emberek szintje alá süllyed, a másik messze a mai emberek szintje fölé emelkedik. A két fajtát isten-embernek és tömegállatnak nevezném.»
Itt látjuk ezt az önistenítést, amely Hitlernek az északi emberről alkotott, teljesen pogány és ezoterikus elképzelésén alapult. Az istenembert, az uralkodó fajt akarta előállítani. Innen ered ez a szörnyű gyűlölet a zsidók és minden iránt, ami a Biblia Istenével kapcsolatos. Ebből azonban tanulhatunk is valamit. Bárhol, ahol az emberek ezt az önistenítést meg akarják valósítani, az végül mindig mélységesen kegyetlen lesz. A Jelenések 13 fenevada teljes brutalitással fordul mindazok ellen, akik nem imádják őt, és háborút indít a szentek, Izrael hűséges maradéka és azok ellen, akik ebben az időben hitre jutnak.
Ezzel elérkeztünk a mai transzhumanizmushoz. A transzhumanizmus képviselői egyértelműen elítélik a nemzeti szocializmust és a zsidóellenességet, és mindkettőt elutasítják. Mindazonáltal van egy alapelv, amelyet a transzhumanizmusban találunk, bár nagyon eltérő módon. A transzhumanizmus azt a gondolatmenetet képviseli, hogy az ember technológiai folyamatok felhasználásával túl tud fejlődni korábbi intellektuális, fizikai és pszichológiai korlátjain. Így hangzik röviden a Wikipédia definíciója.
Ebben az összefüggésben a transzhumanisták azon dolgoznak, hogy biotechnológia, digitalizáció és mesterséges intelligencia segítségével új elitet vagy isteni embert hozzanak létre. Yuval Noah Harari izraeli történész is ezt fejtette ki a «Homo Deus – a holnap története» című bestsellerében. Számára minden Istenről szóló elképzelés csak mítosz. Elutasítja az emberi szellemet-lelket is, ahogyan azt a Bibliában találjuk. A homo deus isteni ember vagy istenszerű ember. Számára az abszolút nagyság a tudomány. Könyvében Istent eltörölte vagy halottnak nyilvánította, és helyébe az embert állította tudásával és tudományos felismerésével.
Mint említettük, végül ez a sötétség által ihletett önistenítés az Antikrisztus megjelenésében csúcsosodik ki. Amikor olvassuk a Jelenések könyvét, és megvizsgáljuk korunk gondolkodását, azt látjuk, hogy Isten ítélete akkor sújtja az emberiséget, amikor azt gondolja, hogy túllépheti a határait.
Az ember önistenítése és a halál legyőzése
A Jelenések 1,17-18-ban Urunk így jelenti ki magát tanítványának, Jánosnak: «Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.»
A halál és a halottak birodalma, a Hádesz, istenellenes hatalom. Gerhard Maier azt írja, hogy itt akár egy megszemélyesített hatalomról is beszélhetünk. Tudjuk, hogy a biológiai és az örök halál is a bűn következménye vagy zsoldja. Isten gyermekeiként megvallhatjuk, hogy Urunk legyőzte a halált és eltörölte hatalmát. Tehát úgy látjuk Őt ezekben a versekben, mint aki egyedül rendelkezik a halál és a halottak birodalma, e pusztító, sötét hatalom feletti uralommal.
Mivel életünk egyedül Isten kezében van, nem a mi dolgunk, hogy véget vessünk saját életünknek és öngyilkosságot kövessünk el, vagy mások életének bármilyen módon véget vessünk. Ez vonatkozik az egész abortuszkérdésre is. Mivel életünk teljesen az Úr Jézus kezében van, Pál ezt mondja a Róma 14,7-8-ban:
«Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.»
Az Ő kezében vagyunk, és Ő, nem az ember határozza meg halálunk időpontját, ami aztán csak átmenet és hazatérés az örök dicsőségbe.
Nos, az ember önistenítő mániájában azt hiszi, hogy a saját kezében van a halál és a Hádesz kulcsa. Ez kétféleképpen történik. Egyrészt úgy gondolják, hogy a bio-tudomány, a géntechnológia, a haladó digitalizáció és a mesterséges intelligencia segítségével a halál hamarosan megszűnik, vagy legalábbis hosszú időre eltolható. Másrészt az emberek önistenítő rögeszméjükben maguk akarják eldönteni, mikor jöjjön el a halál pillanata. A méhen belüli gyilkosság témája esetében valaki más életéről van szól, míg az aktív eutanázia vagy az asszisztált öngyilkosság során a saját életéről dönthet valaki. Sajnos Svájc ebben a kérdésben évek óta megelőzi Németországot. Harari, a globális ötletgenerátor és vezető elme, már említett könyvéből idézek:
«A valóságban azonban az emberek nem azért halnak meg, mert egy sötét ruhás alak megragadja őket a válluknál, vagy azért, mert Isten így rendeli, vagy mert a halandóság egy nagy kozmikus terv látható része. Az emberek mindig egy műszaki hiba miatt halnak meg. A szív leállítja a vér pumpálását az egész testben. A fő artériát zsírlerakódások blokkolják. A rákos sejtek terjednek a májban. A kórokozók elszaporodnak a tüdőben. És mi a felelős ezekért a technikai problémákért? Egyéb technikai problémák […] És minden műszaki problémára van megoldás. Nem kell megvárnunk az utolsó ítéletet, hogy legyőzze a halált. Csak néhány lángészre van szükség egy laboratóriumban. Míg eddig a halál hagyományosan a papok és a teológusok dolga volt, most a mérnökök veszik át fölötte az irányítást.»
A következőkben bemutatja, hogy a csúcstechnológiai vállalatok, különösen a Szilícium-völgyben milyen erőforrásokat fektetnek be az élettartam meghosszabbításába és a halál leküzdésébe. Bár ő maga nem osztja azt a nézetet, mint néhányan, hogy a 21. században legyőzik a halált, elvileg a halál legyőzését tekinti az emberiség feladatának. Más feltalálók és fejlesztők, mint például Ray Kurzweil, szintén azon dolgoznak, hogy kezdetben száz-kétszáz évvel meghosszabbítsák az életet, végül pedig legyőzzék a halált.
Félő, hogy az ilyen fejlemények és a haladás jegyében tett kísérletek kegyetlen áldozatot, szörnyű sarcot követelnek. Már a koronavírus-oltással világossá vált, hogy a gyógyszerbiztonság hirtelen csak alárendelt szerepet játszott. Ezzel az önistenítő rögeszmével szembe kell szállnunk, és hirdetnünk kell, hogy egyedül Krisztusnak van a kezében a halál és a halottak birodalmának kulcsa.
Hálásak vagyunk mindazért a jótékony orvosi fejlődésért, amely sok ember életét meghosszabbítja. Ám az ember önistenítését el kell ítélnünk, ami által az ember felfuvalkodottságában azt hiszi, hogy legyőzheti a halált, vagy az életkort a bibliai határokon túlhaladva a végtelenségig meghosszabbíthatja.
Ennek fényében most fontos megjegyezni, hogy Isten hogyan reagál az ember önistenítésére, és hogyan ítéli meg őt a halál legyőzésének kérdésében. Nem ez az ítélet kizárólagos oka, de az embernek ezt a téveszméjét lerombolja.
A Jelenések 6. fejezetében először az első öt pecsétes ítéletet látjuk. Az apokalipszis négy lovasa közül három halált és pusztulást hoz – pontosan azt, amit az emberek úgy gondolnak, hogy képesek ők maguk legyőzni. A 4. versben megjelenik a tűzvörös ló. Aki rajta ül, elveszi a békét a földről, és kard általi öldöklést hoz. Ez az ember azon téveszméje fölötti ítélet, hogy Isten nélkül is képes tartós békét teremteni.
Az 5. versben megjelenik a fekete lovas. Az összes vetőmag-nemesítés és a kapcsolódó génszabadalmak ellenére óriási éhínséget hoz a földre, miközben az emberek egy része továbbra is luxusban él, és az éhínség nem érinti őket.
A 8. versben a fakó ló jelenik meg, lovasának neve Halál, és a halottak birodalma vagy Hádesz követi – pontosan az, amiről az ember tévképzetében azt gondolja, hogy le tudja győzni. Ez a lovas felhatalmazást kap, hogy az emberek egynegyedét megölje karddal, éhínséggel, járványos betegséggel és vadállatokkal. Minden, amiről az ember azt hiszi, hogy Isten nélkül képes irányítani, visszaüt rá. Meg szeretném itt jegyezni, hogy ma az emberek újra vadállatokat akarnak telepíteni, szintén az evolúciós gondolkodás alapján, amely szerint az állatok egy szinten vannak az emberrel. Szinte elborzasztanak az itt leírtak. Nem azt mondom, hogy János azokról a ragadozókról ír, amelyeket újra be akarnak telepíteni – noha az ember ezzel nagy veszélyforrást teremt magának –, de ezáltal is világossá válik az Istentől távol álló emberek torz gondolkodása.
A Jelenések 8. fejezetének első négy trombitaítélete során láthatjuk, hogy a földi élet alapja egyre inkább tönkremegy. A 11. vers szerint sokan meghalnak, amikor megisszák a keserűvé vált vizet. És végül a hatodik trombitaszóra (9,15.20. fejezet) az emberek egyharmada meghal. Más szóval, ha hozzáadjuk a Jelenések 6. fejezetének negyedét és a Jelenések 9. fejezetének harmadrészét, az azt jelenti, hogy az emberiség kb. fele el fog pusztulni ezekben az ítéletekben. A megdöbbentő dolog a Jelenések 9. fejezetében az, hogy a többi ember nem bánja meg a bűneit.
A nagy parázna Babilonnak, ennek a gazdasági és vallásközi hatalomnak ítélete szintén a halál és gyász jegyében fogan (Jel 18,8). Végül a második halál, a tűz tava várja azokat, akik nem térnek meg bűnös útjaikról, ahol Isten örök ítélete sújtja őket (Jel 20-21).
A Jelenések könyve megmutatja, hogyan sújt le a halál és a Hádesz hatalma egy olyan emberiségre, amely önistenítésében azt hiszi, hogy képes legyőzni a halált. Minden, amit az emberek Isten nélkül és ezért Isten ellen terveznek, végül rájuk üt vissza.
Térjünk most rá arra a kérdésre, miként akarja az ember önmaga halálának óráját meghatározni. Mindig voltak öngyilkosságok, ugyanakkor körültekintéssel kellene megközelítenünk ezt a kérdést, és nem szabadna általános ítéleteket levonnunk. Ez gyakran nagy terheket és keserű fájdalmat ró az érintettek hozzátartozóira, beleértve a Jézus Gyülekezetéhez tartozókat is. De ha az emberek elvből azt hiszik, hogy joguk van meghatározni haláluk időpontját, az már egy másik kategória. A Biblia sok helyen rámutat arra, hogy az élet teljes egészében, beleértve a halál idejét is, Isten kezében van. Ebben az összefüggésben meg kell említeni az úgynevezett aktív eutanáziát. Ez nem más, mint az öngyilkossághoz való deklarált jog. Az eutanázia ezzel szemben gyakorlatilag egy ember meggyilkolása, többek között bizonyos kábítószerek és anyagok beadásával, ahogyan a Harmadik Birodalomban sok elmebeteg és fogyatékkal élő emberrel kegyetlen módon megtették.
Az öngyilkossághoz való jog egyre népszerűbb a nyugati országokban. Nos, a Jelenések 9,1-12-ben az ötödik trombitáról olvashatunk. A szakadék szája kinyílik, és betör a sötétség inváziója, amely öt hónapig csak az embereket kínozza, a növényvilágot nem. – Vegyük figyelembe, hogy a próféciák képletesen és szó szerint is beigazolódhatnak. Az ötödik trombita bizonyos értelemben Dave Hunt könyvének címére is emlékeztet: Az okkult invázió. A Jelenések 9,6 valami figyelemre méltó dolgot ír le. Az emberek a halált keresik e szörnyű kínok alatt, és kétségbeesetten meg akarnak halni. De a halál menekül előlük, nem halhatnak meg.
Ezzel az ítélettel félreérthetetlenül világossá válik, hogy ki birtokolja egyedül a halál és a holtak birodalmának kulcsát. Az önmagát istenítő embert, aki nem átallja azt képzelni, hogy ő maga dönthet élet és halál felett, szintén utoléri az elkerülhetetlen ítélet.
Az ember önistenítése és a klímaideológia
Ezen a ponton nem a teljes éghajlati ideológia, az időjárás-előrejelzés modelljeinek vizsgálatáról van szó, hanem egy fontos alapkérdésről. Az éghajlati kérdést illetően ugyanis a Földet és az éghajlatot a világ velejárójának tekintik. Más szóval: A cselekvő Istent, aki mindenek felett áll, és a természet erői által is munkálkodik, ahogy a Bibliában látjuk, teljesen kizárják. Ehelyett az emberek azt feltételezik, hogy képesek mindent maguk felismerni, majd befolyásolni és ennek megfelelően szabályozni. Mintha szabályozni tudnák a klímát, mint például a hőmérsékletet egy szobában. Az ember azzal is kérkedik, hogy hosszú időn keresztül megjósolhatja az éghajlat jövőjét, bár minden tudományos ismeret ellenére még egy hónapra sem tud megbízható időjárás-előrejelzést adni. Ily módon is Isten helyébe állítja magát.
Valójában jelentős éghajlati változásokról olvasunk a Jelenések könyvében, és nemcsak egy bizonyos éghajlatváltozásról, amely mindig is létezett az 1Mózes 8,20-22 isteni határain belül, hanem valódi katasztrófákról. De ez nem a magas CO2-szintnek vagy a dízeljárműveknek köszönhető. A Jelenések 11,18-ban találjuk Isten ítéletének kulcsmondatát:
«Haragra lobbantak a népek, de eljött a te haragod és a halottak felett való ítélet ideje, hogy megadd a jutalmat szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek; és azoknak, akik félik a te nevedet, a kicsiknek és a nagyoknak, hogy elpusztítsd azokat, akik pusztítják a földet.»
Felszínesen azt gondolhatnánk, hogy a föld pusztulását a széntüzelésű erőművek vagy valami hasonlók okozzák. És természetesen az is igaz, hogy az Istentől távol álló emberiség hanyagul bánik a teremtéssel. (Ugyanakkor ezt nem szabad félreérteni a széntüzelésű erőművek elleni kijelentésként.) Az Isten nélküli ember a teremtést helyezi a Teremtő helyébe. Ma leginkább ezt tapasztaljuk. A teremtmény összetéveszti magát a Teremtővel.
Ahogy olvassuk a Jelenések könyvét, azt látjuk, hogy e pusztulás esetében a bűnről és az Isten elleni lázadásról van szó. Gondoljunk csak a Jelenések 9,21-re, ahol az emberek nem bánják meg gyilkosságaikat, varázslásukat, paráznaságukat és lopásaikat. Vagy a Jelenések 17,5-re, amely a végidőkbeli Babilont a földi utálatosságok anyjaként írja le. Ugyanezt olvassuk az Ószövetségben:
«Ide-oda tántorog a föld, mint a részeg, düledezik, mint a kunyhó! Ránehezedik vétke, és elesik, nem is kel föl többé» (Ézs 24,20).
A bűn és a terjedő sötétség az, ami végül megrengeti a földet és az emberiséget Isten ítélete alatt.
Az ember önistenítése, ami klímaideológiájában és természetmiszticizmusában nyilvánul meg, ma mindenhol körülvesz bennünket. Továbbá vegyük figyelembe, hogy a Jelenések ítéletei beteljesedhetnek képletesen és szó szerint is. A Jelenések 9. fejezetének első négy trombitája az élet alapjait, a tengert, a vizeket és a növényvilágot mélyen megrendíti. A 8,12-ben a negyedik angyal trombitájánál kozmikus megrázkódtatások lépnek fel, melyeket a fény részleges megfogyatkozása kísér. Ha a napfény harmadrésze eltűnik, ez kezdetben az éghajlat lehűléséhez vezethet. Pont az ellenkezője annak, amit az emberek ma már jó előre kiszámolni vélnek.
A Jelenések 11,6-ban a két tanú megjelenésével láthatjuk, hogy az időjárás, a földi vizek és általában a föld feletti hatalom Isten kezében van. Isten felhatalmazást ad két tanújának, hogy végrehajtsák csapásait.
A Jelenések 16. fejezete az isteni harag poharainak ítéletéről szól. A második és a harmadik pohár ítélete a tenger és a vízforrások ellen irányul. Ahogy a 6. versben olvashatjuk, ez volt az ítélet a szentek és próféták kiontott véréért. Fentebb említettem, hogy a 9. fejezet szerint a Föld lehűlése bekövetkezhet, ha a nap fénye egyharmaddal csökken. A Jelenések 16,8-ban ennek az ellenkezője történik. A harag negyedik poharának kiöntésével az embereket megperzseli a nap melege és tüze. Végül a 12. versben az Eufrátesz kiszárad a hatodik pohár kiöntésével, hogy szabaddá váljék az út a keleti királyok előtt.
Látjuk tehát, hogy a földet és az emberiséget végül hogyan rázkódtatják meg az éghajlati fejlemények és a természeti katasztrófák. Ez látszólag teljesen ellentétes folyamatokban játszódik le, ha először a nap lehetséges elsötétedésére, aztán pedig a hőségre és a tűzre gondolunk. Ez azt jelenti, hogy a klímaideológia, mint az ember önistenítésének egyik megnyilvánulása, szintén visszaüt az emberre, és világossá válik, hogy kié a szuverenitás, és kit kell félnünk.
Egy kis megjegyzés: Manapság az úgynevezett megújuló energiákat a nagy megoldásként hirdetik. Ennek is gyorsan vége lehet. Számos európai ország szorgalmazza most az új atomerőművek tervezését, mert ez egyszerűen nem halad előre. Nincs semmi kifogásom az ellen, ha a megújuló energiákat megfelelő arányban használják fel, de ha az ideológusok által szorgalmazott több ezer és tízezer szélturbinára gondolok, önkéntelenül a négy angyal jut eszembe, akik a föld négy szelét visszatartják, hogy szél ne fújjon se a földre, se a tengerre, se a fákra (Jel 7,1). Természetesen a prófétai képsorok Isten következő ítéleteinek visszatartásáról szólnak, amint azt a szöveg kontextusa világossá teszi. De egy ilyen prófécia szó szerint is beteljesülhet: egy ideig teljes szélcsend lehet a földön. Ez katasztrófa lenne az összes szélenergia-termelés számára. Még egyszer hangsúlyozom, én nem azt állítom, hogy ennek így kell lennie. De ha az emberiség egész gondolkodásmódját és fejlődését a Jelenések hátterében nézzük, akkor láthatjuk, miként engedi Isten, hogy mindaz, amit az ember önistenítő rögeszméjében kigondol, a saját fejére ítéletként hulljon vissza. Ez a 2. zsoltárra emlékeztet, miszerint aki a mennyben lakik, kineveti és kigúnyolja őket. Ugyanakkor látjuk Isten eljövendő ítéletének komoly voltát, amely mindent alapjaiban renget meg.
A szellemi alternatíva
De nem elég, ha felismerjük ezt a fejleményt, miszerint az ember Isten helyébe állítja magát, és az önistenítés csapdájába esik, ami aztán az Antikrisztus megjelenésében csúcsosodik ki. Az sem elég, hogy hátra dőlünk és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a Gyülekezet ezen ítéletek előtt, vagy legkésőbb a nagy nyomorúság időszakának ítéletei elől elragadtatik – persze ez nézőpont kérdése. Az önszeretet, amelyről a 2Timótheus 3 beszél, velünk született bűnös jellemvonás, ami az utolsó napokban tovább érlelődik, és végül az Antikrisztus megjelenésében éri el csúcspontját. Jól láthatjuk a 2Timótheus 3,5-ben, hogy ez a vonzás a kereszténységet is eléri:
«Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják. Fordulj el tehát ezektől.»
Ezt megerősíti a 2Thesszalonika 2,3-4 is, ahol arról olvasunk, hogy az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, és megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia, aki belül Isten templomába, ő tulajdonképpen az Antikrisztus. Ugyanakkor látjuk a végidők alapelvét, amely már az utolsó évhét (a nagy nyomorúság ideje) előtt világossá válik. Az ember magát helyezi Isten helyébe. Kiköveteli magának azt a helyet és tiszteletet, amely csak a mi Urunkat illeti meg. Az Urat tehát csak eszköznek tekinti célja eléréséhez, hogy jól érezze magát, és teljesüljenek a kívánságai. A emberek lefokozták az Urat egyfajta pincérré, akinek ki kell szolgálnia őket, és gondoskodnia kell arról, hogy a lehető legjobban menjen soruk.
Ebből a szempontból mindannyian folyamatosan veszélyben vagyunk, mert ez az alapvető tulajdonság beépül az egónkba. És ma ezt még felerősíti és csiszolja az önmegvalósításról szóló hangzatos szöveg, beleértve az úgynevezett keresztény pszichológia nagy részét is. Ezért folyamatosan őrködnünk kell, hogy elkerüljük a korszellem csapdáit, és engednünk kell, hogy Isten igéje vezessen bennünket.
A Jelenések könyve alternatívát nyújt az ember önistenítő szemlélete helyett. Ez az egyik fő téma, amely végigvonul az egész könyvön. Erre való tekintettel másodlagos jelentőségű, hogy János akkori helyzetéről van-e szó, vagy a hét gyülekezetről, a tökéletes mennyei gyülekezetről, esetleg a nagy nyomorúság idejének győzteseiről. Sokkal fontosabb, hogy felismerjük ezt az alapvető törvényszerűséget, ami már a könyv első három szavából is kihallható: Jézus Krisztus kinyilatkoztatása. A lényeg tehát, hogy felismerjük Urunk dicsőségét és nagyságát, ez töltsön be bennünket, és változtassa meg teljes valónkat.
Gondoljunk Jánosra az 1. fejezetben, amint leborul magasztos Ura előtt. Ő volt az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így olvassuk evangéliumában. Az efézusi gyülekezet elhagyta Jézus iránti első szeretetét, ezért az Úr megtérésre szólította fel. A laodiceai gyülekezetben Krisztus még az ajtó előtt állt a tagok minden jámbor tevékenysége és saját lelki igazukról való meggyőződése ellenére. Az alternatíva az, hogy szeressük az Urat, ismerjük el fenségét, adjunk tiszteletet neki, újra és újra boruljunk le előtte, és hagyjuk, hogy kijavítson bennünket.
Ezután a Jelenések 4. és 5. fejezete Isten és a Bárány imádatával folytatódik: pontosan az önbálványozás ellentéte. Istent mindenhatósága, szentsége és örök uralma miatt imádjuk. Úgy imádjuk, mint a Teremtőt, aki által minden teremtetett és létrejött. Minden dicsőség az Úré. Ugyanúgy imádjuk a Bárányt, mert vérével embereket váltott meg Istennek minden törzstől és nyelvtől, királysággá és papokká tette őket.
A Jelenések 7. fejezetében a nagy nyomorúság győzteseit látjuk tanúskodni arról, hogy az üdvösség egyedül a mi Istenünknél és a Báránynál van. Ebben az összefüggésben Isten trónja hangsúlyozottan kiemelkedik, hasonlóan a 4. és 5. fejezethez, mint Isten abszolút uralmának és szuverenitásának valósága. A Jelenések 14-ben látjuk a 144 000 tanút Izrael törzseiből, akik új dalt énekelnek Isten trónja előtt.
A Jelenések 19 az az egyetlen igehely az Újszövetségben, ahol felhangzik a halleluja, mégpedig egy háromszoros halleluja. Istent imádják a parázna Babilon feletti igazságos ítéletéért. Egyedül Övé az üdvösség, a dicsőség, a tisztesség és a hatalom. Az 5. vers pedig ezt mondja:
«És megszólalt egy hang a trónus felől: „Dicsérjétek Istenünket, ti szolgái mindnyájan, akik félitek őt, kicsinyek és nagyok!»
Mindig magáról Istenről van szó, és arról, hogy Jézus mit tett értünk, mi adatott nekünk Őbenne. Őt tisztelni, dicsőíteni, félni, szeretni, elismerni – ez a nagyszerű alternatíva az ember önistenítésével szemben. Isten imádásának, amelyről a Jelenések könyvében olvashatunk, ma valósággá kell válnia – a mindennapi életünkben, olyan életvitellel, amely tiszteli és dicsőíti Őt. Ez teljesen más perspektívát ad tekintettel a sötét fejleményekre. Ez a beállítottság aztán elvezet a beteljesedéshez. A Jelenések 22,3-5 így írja le a mennyei Jeruzsálemet:
« Nem lesz többé átok a városon, hanem az Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.»
Az a csodálatos tény, hogy Urunkkal együtt fogunk uralkodni, még a jövőben vár ránk, de már ma szolgálhatjuk Őt odaadással akkor is, ha még nem is látjuk szemtől szembe.
Johannes Pflaum
