Jakab levelének magyarázata, 9. rész: Jakab 4,4-6. Istennek, az Ő igéjének és kegyelmének megvetéséről, semmibevételéről.
Az utóbbi részben láttuk, hogy a világ szeretete, a vele való barátság először is a másokkal szembeni konfliktushoz vezet: «Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket?» (Jak 4,1). Aztán az ember önmagával kerül konfliktusba: «Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni» (Jak 4,2-3).
Az önzés frusztrációhoz, csalódottsághoz és az imádság elhanyagolásához vezet gonosz következményekkel … Ugyanis senki sem kergetheti saját vágyait és örömeit anélkül, hogy bele ne gabalyodna ebbe a világba. A másokkal való konfliktus és az ember önmagával való konfliktusa után Jakab leírja a világ iránti szeretet harmadik hatását a 4-6. versekben: a világ iránti szeretet ugyanis közvetlenül az Istennel való konfliktushoz vezet.
Ez az Istennel való konfliktus háromféleképpen nyilvánul meg: Isten megvetése, Isten igéjének megvetése és Isten kegyelmének megvetése. Mivel ez a kérdés annyira központi és nagyon közel áll Jakab szívéhez, az újszövetségi levelekben ő fogalmazza meg az egyik legerősebb felhívást a megtérésre.
Isten megvetése
Jakab a szokásos, barátságos testvéreim megszólítás helyett a 4. versben levele címzettjeihez kíméletlen szavakkal fordul: «Parázna férfiak és asszonyok.»
Kemény kifejezés, ami elfogadhatatlan a mi olyannyira toleráns, kulturált és nyitott korunkban. A parázna szó férfiakra vonatkozóan azonban hiányzik a legrégebbi görög kéziratokból. Tehát itt csak a házasságtörő nőket szólítja meg? Feleségeket, akik egyszerre két férfi szerelmét keresik? Viszont figyelembe kell venni, hogy itt nem a hatodik parancsolat megszegéséről van szó, hanem inkább az első parancsolatról: «Ne legyen más istened rajtam kívül!» (2Móz 20,3).
Fontos, hogy szem előtt tartsuk a szövegkörnyezetet: Jakab a szétszórt tizenkét törzsnek írt (Jakab 1,1) – vagyis a zsidóknak. Ez olyan korai időben történt, amikor még nem voltak pogány keresztények. És ezek a zsidók jól ismerték Izráel népének, mint az élő Isten feleségének képét, mert csak nekik adatott ez az egyedülálló szövetségi kapcsolat. Ezért halljuk újra és újra az ószövetségi próféták vádját Izráel Istenük iránti lelki hűtlenségéről. Például az Ezékiel 23,37-ben: «Mert házasságtörők, vér tapad a kezükhöz; bálványaikkal követték el a házasságtörést, azoknak áldozták oda eledelül még a fiaikat is, akiket nekem szültek.»
Tehát a hitehagyásról van szó, és nem az erkölcstelenségről. Mivel Jakab emlékeztette olvasóit erre a szövetségi kapcsolatra, amelyhez néhányan hűtlenekké váltak, és amelyről mindannyian tudtak, joggal mondhatta: « … nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel?»
Jézus Krisztus is hangsúlyozza ezzel kapcsolatban: «Senki sem szolgálhat két úrnak» (Mt 6,24). És ennek a következménye: aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé teszi magát! Csak ez a két változat létezik. És mivel egy igazán újjászületett ember soha nem lehet Isten ellensége, Jakab itt különbséget tesz a megtértek és az elveszettek között. Valószínűleg az egyik legelítélendőbb dolog, amikor az emberek úgy tesznek, mintha hívők lennének, miközben nem azok. Külsőleg vallásosak, belül világiak. Ezért ebben az összefüggésben Jakab nem használhatja a testvérek megszólítást, amikor ilyen viselkedésről beszél.
Miért nem egyeztethető össze ez a kettő, a világ és az Isten szeretete? Ehhez először tisztáznunk kell, mit ért Jakab a világ és a barátság kifejezéseken. A barátság kifejezésre általa használt szó (görögül philia) csak ezen a helyen jelenik meg a Bibliában, és a korabeli görög kultúra kontextusában egy preferált, szeretetteljes kapcsolatról beszél, amelyben lelkileg és fizikailag egyaránt mindenben osztoznak.
A világgal való barátság vagy a világ szeretete mindenki számára próbatétel, vagy szereti Istent, vagy megveti Őt, a középút nem jöhet szóba. Mert a világgal való barátsággal vagy a világ iránti szeretettel megvetik Istent, ez a világ ugyanis keresztre feszítette a dicsőség Urát, és a világ szeretetével alávetik magukat e világ fejedelmének, az ördögnek (János 12,31). Tehát aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé teszi magát. És ne felejtsük el, amit a Zsidók 10,31 mond: «Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni!»
Jézus engesztelő halála által mi, hívők megmenekültünk ettől az ítélettől, mennyei helyekre kerültünk, és örök biztonságban vagyunk. Annál szomorúbb, amikor Isten gyermekei testben járnak e világ útjain. Ezért kell folyamatosan elfogadnunk az 1János 2,15-17 intelmét:
« Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.»
Isten szavának semmibevétele
A levél címzettjei ismerték Isten szavát, de egyesek nyilvánvalóan nem vették komolyan. Mi vajon hogy vagyunk ezzel? «Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja: Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik?» (Jak 4,5).
Ez az igehely kemény dió. Vannak igemagyarázók, akik ezt az Újszövetség egyik legnehezebb versének tartják. Az első nehézség a kérdésben rejlik: az Írás melyik versére utal Jakab? Mert nincs olyan bibliai rész, amelyre ez a megfogalmazás illene: « Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik.» – Még az apokrifekben sem. És felvetődik az a kérdés is, milyen lélekről van itt szó, Isten Lelkéről vagy az ember lelkéről?
Néhány kommentár elolvasása után véleményem szerint a legjobb feltételezés az, hogy Jakab ezzel a kérdéssel: «Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja?», nem az ezt követő kijelentésre utal: «Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik.» Sokkal inkább gondolatmenetének summájára hívja fel a figyelmet a 6 versben, ahol a Példabeszédek 3,34-et idézi: «Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.» Ezt az elvet, melyet Jakab e két versben megfogalmaz, a Szentírás más helyein is megtaláljuk, például a Jób 22,29-ben: «Ha megaláztak, mondd azt, hogy gőgös voltál, mert azon segít Isten, aki lesüti a szemét.»
A megértésben a második nehézség a lélekre vonatkozik, amely bennünk lakik. Nem valószínű, hogy itt a Szentlélekről lenne szó, hisz rögtön a 6. versben ezt olvassuk: «De még nagyobb kegyelmet is ad, ezért mondja…» – Isten a Szentléleknek nem adhat nagyobb kegyelmet, mivel Ő maga a kegyelem Lelke (Zsid 10,29). Jakab itt vélhetően «az élet leheletére» (1Móz 2,7) utal, vagy az emberi léleknek a benne lakozó bűnnel folytatott küzdelmére: «Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta» (1Móz 4,7).
Ezzel egyeztethető össze leginkább az irigységre kívánkozó lélek, amelyről Jakab ír. És valóban ez az, ami a hitetleneket jellemzi. Az Elberfelder-tanulmánybiblia az itt szereplő görög phtonos szót így írja le: «Irigység, neheztelés, féltékenység […] Azt a gyűlöletet írja le, amely mélyen belül érezhető a felsőbbrendűség vagy a boldogság láttán, ami a szemlélőnek nem adatott meg […] a phtonos soha nem lehet […] pozitív irányultságú, hanem mindig negatív, gonosz jelentéssel használják.»
Ebben a kétségbeesett, reménytelen küzdelemben, amelyet egy meg nem váltott ember vív a világ kívánságaival, testének vágyaival – és amelyet Pál bizonyos módon le is ír a Róma 7,18.23-ban – Isten végtelenül nagyobb és abszolút hatásos orvosságot kínál: a kegyelmét. A sok nehéz intés után végre eljön a csodálatos biztatás, a kiút a dilemmából. De mint akkor, ezt a gyógyszert most is sokan megvetik.
Isten kegyelmének semmibevétele
«De még nagyobb kegyelmet is ad, ezért mondja: Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja» (Jak 4,6).
A gőgös ember büszke és kérkedő. Többet akar kihozni magából, mint amilyen valójában azáltal, hogy más emberek fölé emelkedik. Így önmagát túlbecsüli, nem hiszi el, hogy kegyelemre van szüksége. Semmilyen körülmények között nem fogad el hatalmat önmaga felett. – Mottója: Nem akarjuk, hogy ez az úr uralkodjon felettünk… Ezért Isten ellenáll a kevélyeknek.
Az alázat szó szerint azt jelenti, hogy minden tekintetben tudatosan elfogadjuk esendő voltunkat. Az alázatos ember nem tartja magát jobbnak, mint mások, felismeri a végtelenül szent és igazságos Istenétől és Teremtőjétől való függését, és alárendeli magát neki, Istennek, aki a nyomorult, bukott teremtményét felkarolja, és bőséges kegyelmet ajánl neki Jézus Krisztusban. A kegyelem a dicsőség Istenének ki nem érdemelt kegyelme és cselekvő szeretete, akit a minden kegyelem Istenének is nevez a Szentírás (1Pt 5,10). És ezt a kegyelmet egyre gazdagabban adja. Az egyetlen feltétel a büszkeség és gőg helyett az alázat választása.
Az alázatos szív az egyetlen alkalmas edény a túláradó kegyelemhez, amit Isten megvon a büszkéktől és gőgösöktől, akik barátságot ápolnak ezzel a világgal: «… ezért mondja: Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.» Ez a szóban forgó Salamon-idézet a Példabeszédek 3,34-ből való (Jakab a Septuagintából, az Ószövetség görög fordításából vette át). Jakab szövegében Isten a megszólaló, ami csodálatos bizonyíték arra, hogy ezeket a mondásokat Isten ihlette.
Az irigység és a vágy, a viták, harcok és konfliktusok megoldását az alázatos lélek adja, akit Isten meg nem érdemelt kegyelme jutalmaz. És bár a címzettek tudták ezt az igazságot a Példabeszédek 3,34-ből, mégis megvetették Isten kegyelmét. Ezért tapasztalniuk kellett: « Isten a kevélyeknek ellenáll …»
Az ellenáll szóval Jakab az akkori katonai nyelv kifejezését használja. Arra utal, hogy csapatok alakulnak a csatában, és úgy veszik fel a harcot az ellenséggel. Így viszonyul Isten a büszkékhez! Az egyetlen módja annak, hogy ezt elkerüljük, ha megalázzuk magunkat, és megragadjuk az örök életet és a felkínált reményt (1Tim 6,19; Zsid 6,18).
Összegzés
Az Istennek, az Ő igéjének és kegyelmének semmibevétele az embert Isten ellenségévé teszi. De annál gazdagabb a kegyelem, amellyel megajándékoz, hogy ellenálljunk a világnak és minden kísértésének. William Barclay ezt mondja az Újszövetségről szóló fejtegetésében:
«Vagy mi használhatjuk ki a világot, vagy a világ használ ki minket. A világot kihasználni, hogy Istent és az embereket szolgáljuk, azt jelenti, hogy Isten barátai vagyunk, mert Isten erre szánta a világot. Viszont a világot életünk diktátorává tenni annyi, mint Isten ellenségévé válni, mert Isten nem erre teremtette a világot.»
A világgal való barátság olyanná tesz, amilyen a világ: vakká, gonosszá és kevéllyé. Az Istennel való barátság végtelenül több, bőséges kegyelmet ad mindenben és mindenhez, amire valóban szükségünk van. Ezért fejezzük be Pál hozzánk szóló barátságos kérdésével a Róma 2,4-ből: «Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?»
Fredy Peter
