Nem állíthatjuk meg a világban zajló fejleményeket. Viszont ha bosszankodnánk e tehetetlenség miatt, az erőszakos gondolatokhoz vezetne bennünket. Ugyanakkor mi is tehetünk valamit az erőszak ellen kicsi világunkban, a mi életterületünkön. – Felhívás és bátorítás.
Jelenleg azon töprengek, egyáltalán megemlítsem-e, mi történik a világban, és mi az, ami néha aggaszt. Megértjük azokat az olvasókat, akik nem akarnak negatív gondolatokkal foglalkozni. Hisz én is így érzem.
Nagyon lehangoló olvasni a terrorról és a háborúról, a támadásokról és a sebesültekről, az emberrablásokról, a kizsákmányolásról és a visszaélésekről. Mindebben az erőszak arcát látjuk. És sajnos, nem lesz jobb. A nyomasztó állapotok nem akarnak megszűnni, szinte állandósulnak. Kit ne érintenének meg ezek a képek, melyeket a mindennapi hírek zúdítanak ránk? A körülöttünk élők is szenvednek tőlük, már nem tudják őket feldolgozni. Ennek ellenére tudomásul kell vennünk a negatív dolgokat, nem dughatjuk a fejünket a homokba.
Amikor tavaly októberben ismertté vált a Hamasz támadása, egy jó barátom azt mondta, hogy nagyon agresszív gondolatokkal küszködött. Legszívesebben erőszakot követett volna el a hírszolgálatok ellen, amelyek tudósításaikban nem mutattak együttérzést Izrael iránt. Ki ne érezne szinte elviselhetetlen tehetetlenséget, amikor annyi szenvedést kell eltűrni szerte a világon? Emberekre kell gondolnunk, akiknek ezt el kell viselniük, nemzetiségüktől és vallásuktól függetlenül, legyen szó az orosz-ukrán háborúról, az afganisztáni elnyomásról, az Izraelben vagy a Gázai övezetben átélt szenvedésről.
Bár igyekszünk emberi helyzetekbe képzelni magunkat, biztonságos helyzetünkből aligha leszünk képesek megközelítőleg is együtt érezni a szenvedőkkel. Ugyanakkor a háború képei állandóan foglalkoztatnak bennünket.
Hasonlóképpen érezzük a tehetetlenséget a hatalmon lévőkkel szemben is, akik semmibe veszik az emberi életet, és nem tartoznak felelősséggel senkinek – még Istennek sem.
Az erőszak, amit a televízióban láthatunk szerte a világon, talán egy kicsit csökkentette az erőszak iránti érzékenység küszöbét. De ki ne akarna beavatkozni, és véget vetni az erőszaknak?
Az elnyomók és kínzók, az embercsempészek és a gátlástalan kizsákmányolók másokkal éreztetik, milyen a fájdalom! … Meg kellene velük is éreztetni… Szinte megdöbbenek azoktól az agresszív fantazmagóriáktól, amelyek bennem is feltámadnak.
Ezek viszont már nem a bosszú indulatai? A bosszú gondolatai emberi szemszögből ugyan megmagyarázhatók és érthetők. Keresztény szempontból azonban nem igazolhatók. A bosszúállás nem a mi dolgunk. Az erőszak ragályos és terjed, amióta emberek léteznek.
Hisz nem egy ideális világban élünk. Ebben az olykor ellenséges környezetben az embereknek és nemzeteknek joguk van megvédeni saját és mások életét. A bibliai írásokban a rend fenntartása vagy a létjogosultság biztosítása miatt bizonyos helyzetekben indokolt volt az erőszak alkalmazása. – De a védekezéshez való jog nem mentesít bennünket a béke fenntartására és keresésére irányuló erőfeszítéseink alól. – «Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat» (Zsid 12,14).
«Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. Sőt, „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval» (Róm 12,19 -21).
Dietrich Bonhoeffer igencsak nehéz helyzet elé állította önmagát, amikor feltette azt a kérdést, hogy milyen körülmények között lehet megölni egy zsarnokot. Még egy zsarnok meggyilkolására sem talált erkölcsi igazolást. Ezért egyedül Istennek adta át az ítélet jogát. Isten szava dönt a bűnös megigazulásáról – kegyelemből. Bonhoeffer Etika című művében (6. kötet) sok oldalon foglalkozik ezzel. – Mennyire differenciáltnak tűnnek számomra ezek a kényes gondolatok és kérdések az erőszakkal szembeni mai legalizálás és a szinte közömbössé vált magatartás hátterében!
Hozzászokni az erőszakhoz
Egyre növekszik a hajlandóság a saját vélemény keményebb eszközökkel való érvényesítésére.
Nem szabad alábecsülni a blogokban előforduló verbális erőszakot. Az erőszak kezdetben az elmében legalizálódik. A gyűlöletkommentekben az utolsó emberi gátlások is lehullanak. Fokozatosan azonban az emberek késztetést fognak érezni arra, hogy a verbális eszközökről erősebb fegyverekre térjenek át. Abban a hitben, hogy szent csatát vívnak, a visszásságokat fokozatosan erkölcsileg vagy vallási alapon legitimálják.
Gyakran felteszem magamnak a kérdést, napjainkban vajon nem értékelődik-e fel az erőszak. Az erőszakos embereket titokban még tán csodálják is. Mert úgy tűnik, hogy elérnek valamit. Az ellenfeleiket gonoszul támadó politikusokat szavazóik bizalmukkal jutalmazzák. A békére vagy nyugalomra tett kísérleteket azonban nevetségessé teszik. Erőszakot akarnak?
Szinte úgy tűnik, hogy vannak olyan erők, amelyek érdekeltek a még meglévő érzékenység eltüntetésében. Ily módon egyre inkább arra tanítanak bennünket, hogy tűrjük az erőszakot. De ez nem mindig volt így. Nem az utóbbi években erősödött-e fel ez a folyamat?
Amikor sok évvel ezelőtt besoroztak katonának, a keresztényektől hallottam, hogy sok fiatal férfi inkább börtönbe vonult, minthogy a fegyveres erőknél szolgáljon. Ez akkoriban a hívő barátok vitájának egyik fő témája volt. Felmerült a kérdés: mit tenne Jézus? Lelkiismereti okokról volt szó. Komoly nehézséget jelentett egyik vagy másik döntés meghozatala. Milyen súlyuk van ma a valódi lelkiismereti okoknak?
Édesapámat, Erich Dentlert 17 évesen behívták katonai szolgálatra a második világháború idején, mert a Führernek katonákra volt szüksége a keleti fronton. 1941/42 hideg telén történt. Egyik bajtársa akit apám jól ismert, keresztény volt. Az egyik előrenyomulás során elhagyta tüzelőállását, és hitbeli okokból megtagadta az ellenség megtámadását. Ezért az ellenséggel szembeni gyávaság címén falhoz állították. A kivégzés előtt megkérdezték tőle, mi az utolsó kívánsága. Moszkvától néhány kilométerre a kegyetlen hidegben így kiáltott: Tudom, az én Megváltóm él! – Aztán eldördült a lövés.
Az a tény, hogy ez a bajtárs mély meggyőződésből lemondott az erőszakról, és egyben bizonyította hitét, mélyen megérintette apámat. Nem utolsósorban ennek az érzelemnek köszönhető, hogy valamivel később megtalálta az utat ehhez a Megváltóhoz. – Nem megindító, hogy egy ember hitbeli-lelkiismereti okokból nem ragaszkodik az életéhez?
Komolyan foglalkoztat, hogy a mai világban vajon elvesztettünk-e bizonyos érzékenységet a gyilkolással szemben. Szükség esetén erőszakkal kell védekezni – de mi indokolja a brutalitást?
Egy teljesen másik út
Természetesen nem állíthatjuk meg a világban zajló fejleményeket. Általában tehetetlenek vagyunk az erőkkel és hatalmakkal szemben. Ha dühösek lennénk ezért a tehetetlenségért, az az erőszak gondolataihoz vezetne bennünket. Azonban tehetünk valamit az erőszak ellen kicsi világunkban, a mi életünk területén. Nagyon sok jót kell tenni, ami hatással lehet másokra, és remélhetőleg hullámhatást is kiválthat. Az éves mottó erre emlékeztet bennünket: «Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!» (1Kor 16,14).
Jézus nem politikai értelemben hirdette az erőszakmentességet. Csodálkozott egy római százados hitén: egy ilyen embernek lehet hite, a háború emberének!
De Jézus lelkülete nem a hatalomra és az erőszakra épül. Jézus Krisztus azt tanítja, hogy az Isten országa felé vezető utat nem lehet emberi erővel kikényszeríteni – és természetesen nem mások rovására. Jézus nem szólít fel erőszakra, engedi magát legyőzni. Nem másokat szólít fel önmaguk feláldozására, hanem önmagát áldozza fel és életét adja másokért. Mert nem a hatalom érdekli, hanem a szeretet. «Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért» (Jn 15,13).
Jézusnak is voltak ellenségei, de azt parancsolta, hogy szeressük ellenségeinket. Ő is ezt tette. Megbocsátást kért üldözői számára. Amikor szenvednie kellett, nem fenyegetőzött. Őt magát szidalmazták, de Ő mégsem sértegetett vagy átkozott senkit.
«… mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg» (1Pt 2,23-24).
Markus Baum az erőszak és erőszakmentesség témájában a következőket írta: «Az Úr parancsa az ellenségszeretetről így olvasható: Szeressétek ellenségeiteket. Legyetek kérlelhetetlenek a gonosszal, az igazságtalansággal, a féligazságokkal és hamisságokkal szemben. Tűrjétek el a rosszat, ha az csak titeket érint. Akadályozzátok meg a gonoszt, és harcoljatok ellene, ha az másokat érint …»
Elbizonytalanodunk-e néha, amikor nem tudunk úgy érvényesülni, mint ahogy mások, akik bármilyen eszközt felhasználhatnak céljaik elérésére? Ha nem tudunk mindent olyan könnyedén venni, és hosszas fontolgatás után tudunk csak döntéseket hozni? Ha visszariadunk attól, hogy erőszakot alkalmazzunk előnyszerzés végett, amikor az mások rovására megy?
Néha gyengeségnek tekintjük azt az érzékenységet, ami miatt visszariadunk a durvaságtól. De éppen ebben kell a lelkület különbségének megmutatkoznia. Csodálnom kell azokat az embereket, akik nem hagyatkoznak a hatalomra és az erőszakra, még akkor sem, ha emiatt hátrányokat kell szenvedniük. Még egyszer arra szeretném biztatni magamat és Olvasóimat is, hogy ne rettenjünk meg az erőszaktól, vagy ne engedjük, hogy bűvkörébe vonjon, inkább maradjunk meg a már említett gyengeségünknél, és ne az emberi erőben, hanem Isten erejében és szeretetében bízzunk.
Sok módja van a szenvedés enyhítésének – erőszak nélkül. Hiszem, hogy nagyon közel vagyunk Jézushoz az irgalmas szamaritánus útján.
Daniel Dentler
